XLVIII. A Rika.

        A rikai tolvajok. Rika fekvése. Székelyföld természetes osztályvonala. A Hegyestetõn levõ Huszt- vagy Áttila-vár. Szászok a Rikában. Harcz a Rikában. Kilátás a várfokról. Reka sirja. A Kakasborozda vonala a Rikán.

        Bardóczszéknek leirása igen hiányos lenne, ha az annak nyugati határvonalát képzõ Rika ismertetését mellõznök. Ki ne ismerné e nevet, melyet Attila nejétõl, Rikától származtatnak? kit ne töltene el némi félelem, midõn ezen roppant erdõségek közzé lép, melyekrõl annyi hajmeresztõ rémjeleneteket hallott elbeszélni. Mert a Ríkában e század elején egy országosan rettegett rablócsapat volt, melynek föbbjei a Nagy-Dimén által (Lásd Karátsonfalva leirásánál) elfogott Czifra, Níczuj, Borzos és Bokrétás voltak.

        A Dánielek Rikaalji Andaházi nevü fogadójában egy oláh eredetü Dregus nevü korcsmáros volt, ez három fiával fosztogatni kezdett, s a fogadó hatóságilag széthányatván, az elmenekült Dregusokból iszonyu rablóbanda alakult, mely évtizedeken át remegésben tartotta a vidéket, mely nyilt harczot folytatott a szervezett társadalommal. Oly mérészek voltak, hogy egyik kémjök Rákoson, másik a Dörgõ nevü csucson állott, s ezeknek jeladására megrohanták az utasokat, kirabolták, legyilkolták, a falukba nyiltan bementek, dorbézoltak, a népre élelmi adót vetettek anélkül, hogy valaki bántani merte volna. Rablott kincseiket pedig Borzás nevû erdõ rejtett pinczéiben tartották.

        A hatóság minden ellenök rendezett hadmenete – melyekrõl jó kémjeik elõre értesítették – mindig sükertelen volt s végre is egyes bátor utasok egyenként ejték õket el. Igy egykor egy egész vásár népét rendre feltartóztatták, fákhoz kötözték, s midõn ott egész kényelemmel próbálgatnák a zsákmányul esett csizmákat, egy bátor pásztor fiu egyik elbujt õrkatona kezébõl kiragadott puskával nagy zajjal nékiek rohant, a többi elfutott, de a legmerészebbet Noda Nyikulájt, egy kiszabadult szijgyártó legény lefogta, mig a pásztorfiu kezei közt agyonverte. Egy Legátust, egy flótával utazó vándor troubadurt, két rabló rohan meg, s pénzét kérik. „Jó szivvel” – mond ez – zsebében lévõ kevés pénzét szétszórva, de mig a rablók szedegetnék, egyiket, még a Rika aljában kilõtt üres, pisztolyával agyonüti, a más elszalad, õ pedig a leütött zsivány zsebében talált néhány száz forinttal felgazdagodva, vigan fuvolázva folytatta útját.

        Máskor egy öreg embert rohan meg egyik rabló, s mivel régi haragosa, mond néki: ”Jánosbá, készüljön meghalni” ,Engedj imádkoznom‘, felel ez s letérdelve kucsmáját protestáns szokás szerént arcza elébe illeszté, de a kucsmában mordáj volt, s azzal lelõtte a rablót. Dregust plane csudaszerüleg egy óriási kigyóval folyt küzdelemben ejti el a néphit, utolsó fiát f.-rákosi Asztalos Ferencz (kire rátört volt) lõvi agyon. Ezek csak apró töredékek, de száz még száz rémtörténetek vannak a Rikáról, melyekbõl több kötetet lehetne össze irni. Ma hála az égnek biztos az út, s mi félelem nélkül léphetünk rengetegjei közé.

        A Rika 3 négyszög mfld. kiterjedésü erdõség, mely 1920 párizsi láb magas fõcsucsával a Homoród és Vargyas völgyét elkülönítve, azután a Homoród és Olt között egészen ezeknek egybefolyásaig lenyúlik. Ezen részben mészkõ, részben trachyt képzõdésü hegyet csere- és bükk-erdõségek boritják. A belvidéki székely a Rikántúli vidékrõl mint más országról beszél, s bizonnyal ugy nyelv, mint népjellem és éghajlatban is felötlõ különbség van e két rész közt, s ha a Székelyföldet földtanilag osztályozni akarnók, annak természetes válvonalául a Hargitát, és ebbõl kifolyó Rikát vennõk. Belszékelyföld lenne az e vonaltól keletre esõ Csik, Háromszék és Erdõvidék. Külszékelyföld az e vonaltól nyugatra esõ Udvarhely, Maros és Aranyosszék. A Rikán vonul át az Erdõvidék- és Háromszékrõl Udvarhelyszékre egyedül lehetséges országút, hol ez út a Rika erdõs elõhegyei közzé behatol, az úttól balra (délre) a Rika és Somos patakok völgyülete között sürü csereerdõvel benõtt hegyes domb emelkedik, mely a Kustály (nevét Custostól szármoztatják) nevü s az említett két patak válvonalát képzõ hegylánczolatnak feltornyosuló végfokát képezve Hegyes nevet visel. E czukorsüveg alaku bércznek tetejét Huszt vagy Attilla vára*A nép egyszerüen „hegyestetõi várnak” nevezi. – Huszt vár neve legelõbb Kõvárinál jön elõ, hogy honnan vette, nem tudom. Ugy azt sem lehet tudni, hogy a Kõvári által Vargyas határára helyezett Holofernes vára hol van. Arról e vidék lakói mit sem tudnak. koronázta egykoron. Mi megmásztuk a meredek hegyoldalt, hogy a büszke sasfészeknek mostani maradványait szemügyre vegyük.

        Az itt feküdt vár nagy kiterjedésü és jelentékeny sohasem lehetett; a csúcs tetején egy 45 lépés kerületü körfalnak látszik alapja, mely hihetõleg egy kör-donjonnak maradványa. A fal néhol több láb magasságra felülemelkedik a föld szinén, mig más helytt már el van hantolva. Belterén kincskeresõk által ásott mély üregek tátongnak. E zömtornyot egy más, attól alig 10 lépés távolságra azzal párhuzamosan vonuló körfal övezte, vagy 140 lépés kerületbe; alapfalának elhantolt gátonya, s néhol a falrakat is tisztán látható, ezt végre még egy 2-ik külsõ körfal szegélyezte. Szép és regényes lehetett e két körfaltól körül ölelt magas zöm-torony, a messze látszó bércztetõn. Kis korona a hegynek büszke ormán, szellõs laka a fellengõ embernek e rengetegeknek közepette.

        Öreg emberek még emlékeznek arra, hogy e vár fala több öl magasságban fenn állott, s a közép torony csaknem épen megvolt; de akkor midõn az e hegy alatt elvonuló országút s az emlitett Andaházi korcsma épült annak falai lebontattak, lehengergetett kövei az út kirakására és a korcsma épitésére használtattak fel.

        Hogy e várat ki és mikor épitette, nem lehet tudni; a történelemben semmi felvilágositó adat arra nézve nincs, csak a nép hagyomány beszéli azon történetet, hogy Attila a Rikán vadászva gyakran tanyázott udvari személyzetével e várban; itt a vár alatt gyûjté egybe harczosait, s innen csapott le a Vargyas tájékán táborba szállt dáko szétverésére*Lásd uj Magy. Muz. 1853 évf. 1. k. 175–176 lap. .

        Nem vitatom azt, hogy Attila tanyázhatott-e ezen vidéken; megállhat-e azon hagyomány, hogy a dákokkal ütközött, nem vitatom, mert nem akarom a Rikának azon classicitását és költészetét elvenni, hogy nevét a havasalföldérõl kijött Attilának itten elhalt és eltemetett Reka nevû nejétõl nyerte; hanem ha Attilának csakugyan volt itten erõdje, az karózattal keritett táborhely lehetett, s a hegyet koronázott kõvárat csak késõbb épithették oda a hunoktól elmaradt székelyek azon hegycsucsra, melyet a természet várhelyül alkotott s melynek kegyeletes tisztelete eredhetett a honfoglaló hun király ottan tanyáztának tudatából.

        Mondják, hogy korábbi évszázadokban pásztor gyermekek e várban játszodván, nagy fényes ezüst karikákat találtak, egy Máté nevü vargyasi faragó*Faragó=ács. arra járván, szépen kiczifrázott fakarikákkal cserélte be azokat az értékét nem is sejtõ gyermekektõl, egyszersmint megmutatván magának a lelhelyet, hol ásni is kezdett s csakhamar oly nagy mennyiségü ily karika pénzre talált, hogy fehér lova összeroskadott alatta. E kincsbõl a furfrangos ács, felgazdagodva a vargyasi Máté családot alapitá*Uj Magyar Muzeum 1853. évf. ugyanott. . Fájdalom a lelt mûdarabok már rég beolvasztattak.

        Bámulatosan meglepõ, hogy a Székelyföld lakatlan vadonjaiban, járatlan rengetegjei, emberi lakoktól távol esõ erdõségei közt, nemcsak az ember egykori itt laktát tanusitó nyomaira találhatni a földmüvelésnek; hanem magasan emelkedõ hegycsucsokon, alig megközelithetõ havasormokon nagy számu régi várak romjaira és nyomaira akadunk, oly erõditvények maradványaira, melyek az irott történelem határait tulszárnyalják, s éppen azért, mert azok a biztos tudás és történelmi kritika bonczolása alól kisiklanak csak sejtelemként mondhatjuk, miszerint székely õseink által azért épittettek, hogy a drága hont s több oldalról fenyegetett fügetlenségüket megoltalmazhassák. Féltékeny szemekkel kémlelték õk ezen magas és biztos álláspontukról, a tereket völgyeket követõ ellenséget, hõsileg vissza nyomva, ha hegyvidéki lakásukat megközeliteni kisérlék.

        Az utódok elhagyták a hegyormokat, a szabadság, a függetlenség ezen magasabb regióját; leköltöztek a termékeny völgyekre, hol vajmi gyakran kellett hódolniok s hordani szolgaság szégyenletes jármát. Õsi védvárai, régi dicsõségének e kõbetüi omladozva egyenként tünnek el. Mig teljesen eltünnének, gyüjtsük egybe azoknak maradványait, mentsük meg a nyomtalan enyészettõl, mert azok multunk történelmének megértéséhez kultsul szolgálhatnak egykoron.

        Érintém már másutt is, hogy a székelyföldi õsvárak akként voltak elhelyezve, hogy egymással láttani egybeköttetésben állottak. Ezen mindenütt következetesen keresztülvitt elvet a Hegyestetõn lévõ várnál is alkalmazva találjuk; a mennyiben látszottak ide a rákosi szoros várai, Tiburcz vára, mely a Kincsás és Herecz várával*Tiburcz vára e kötetben, a többiek a munka II. és III kötetében lesznek ismertetve. , ezek által pedig a tusnádi szoros váraival, s a csiki Bálványos által a csiki várlánczolattal, a háromszéki Bálványossal és a Háromszéki várakkal volt egybefüggésben. Hogy a Rikán kivüli várakkal miként volt egybekötve, azt alább fogom felfejteni.

        Nagy szerencsénk, hogy Akner ezen itt csak futólag elõszámlált, s több más, e munkám folytán ismertetendõ õs várainkról tudomással nem birt, mert azokat mulhatatlanul mind német várakká változtatta volna, miként régészeti földabroszában ”deutsche burgen”-neknek jegyezte a Székelyföld minden általa ismert várromjait, még azokat is, melyekrõl elvitázhatlan biztos történeti tudomásunk van, hogy magyar illetõleg székely várak voltak, minõk a szentléleki, udvarhelyi, háromszéki várhegy és Bálványos.

        Egyáltalában erdélyi szász iróinknak meg van azon rosz szokása, hogy nemzetüknek emelését az által hiszik elérni, ha a magyart és székelyt kissebitik; ha azoktól minden érdemet megvonva önmagukra ruházzák át, és e törekvésükben annyira elfogultak, hogy a történelem meghammisitásának hálátlan mesterségétõl sem riadnak vissza. Ez alapon maguknak sajátitnak minden emléképületet, mi a Királyhágón innen emeltetett, minden várromot, minden régi templomot, mert szerintük a magyar a székely barbár, müveletlen volt, kiket õk és a németek civilizáltak.

        Elismerjük, hogy a német nemzet nagy nemzet, melynek sok érdemei vannak az emberiség fejlõdésében: hanem azt kereken tagadom, hogy a magyar az Árpádházi és vegyes királyok alatt mûveletlenebb, hátramaradottabb lett volna más népeknél. Ellene mond ennek történelmünk és törvényhozásunk, ellene Nagy Lajos, és Mátyás udvara.

        Ha azután, hogy osztrák házból származó uralkodók kerültek a magyar trónra, talán hátramaradt nemzetünk s nem mindenben tartott egyenlõ lépést a többi népekkel, azt éppen azon zsarnokságnak, azon elnyomási törekvésnek, azon erõszakosan civilizálni akaró rendszernek köszönhetjük, melyet nem mondjuk a német elem, hanem annak nevében müködõ kormányzat hozzánk behozni törekedett, mert az olyan civilisatiotól, melyet Castaldo, Básta Mihály vajda, Caraffa, Acton, Heisler, Haynau, Bach és Schmerling által küldöttek nékünk, megvalljuk borsózott a hátunk; ahoz simulni, azt befogadni egy csepp kedvet sem éreztünk magunkban.

        A mi pedig közvetlenül az Erdélybe telepedett szászokról ránk háromolhatott polgárosodást illeti, azt is szabadjon valódi értékére levonnunk. Elismerjük ugyan, hogy a szász nemzet szorgalmas, jóravaló emberekbõl áll, – el, hogy a polgári ellemhez nagy és értelmes járulékot adott és ad, hogy oly nép, – mely ha egethasgató müveltséggel nem is, de a müveltség és kifejlõdhetés több elemével bir; azonban olyanná, a minõ, csak nálunk, a magyar alkotmány védszárnyai alatt fejlõdött, mert a világ történelmében nem találunk arra példát, hogy egy országnak jóllétben lévõ vagyonos s müvelt osztálya önkéntesen kivándoroljon, hanem kivándorol mindig és mindenünnen a szegény proletarius, kit nem köt földbirtok a hazához, ki othoni nyomorát másutt feltalálható jobbléttel reméli felcseréhetni. Ilyenek voltak kétségtelenûl a mi szászaink is bejövetelükkor, Németország tulnépességének szegény proletariusai, kik mint ilyenek a müveltség és polgárosodásnak, valami tuláradozó elemeit nem hozták magokkal, hanem kifejtették itten a királyaink nagylelküségébõl nyert s a magyar által mindég tiszteletben tartott azon kiváltságok védszárnyai alatt, mely az innen onnan összeszedett, különbözõ országokból elvándoroltakat egy néppé alakitá, s a gyámoltalanul hozzánk jötteket felgazdagitá.

        Aztán a követelt hõsiesség, – melyet oly sokszor hallánk fennelgõleg felemliteni, s melynek alapján ”ad retinendam Coronam” büszke epithetonjára hivatkozás történik és pedig mindég a mi rovásunkra, – elvégre sem lehetett valami nagy bátorság kifolyása, mert a mi szász testvéreink mint békés földmüvelõk a hadtudományban soha sem emelkedtek kitünõségre s bátorságukra oly kevéssé lehetett épiteni, hogy maga a törvényhozás is felmenté minden hadkötelezettség alól, megelégedvén 500 zsoldosnak – kik mindig fogadott magyarok voltak – kiállitásával. Mire való erõlködés tehát minket mindentõl még ellenségeinktõl sem tagadott hõsieségünktõl is megfosztani akarni azért, hogy magokat valami ország és koronavédõ hõseknek tüntethessék elõ? Hiszen tiszteség adassék a szászok más igen szép tulajdonainak, hanem a mi bátorságukat és vitézségüket illeti, azt leginkább jellemzi egy erdõvidéki furfangos székely adoma, melyet itt röviden elmondok. Ugyanis midõn a szászok Erdélybe bevándoroltak, vagy 4000-ren értek Udvarhelyre, hol meghalván, hogy a félelmes Rika erdõségein kell áthatolniok, a székelyek fõkapitányától biztonsági kiséretet kértek. Ki is rendelte ez a Homoród menti néphadat; de éppen sürgõs mezei munka lévén, s e mellett a néhány utonálló rabló, s erdei vadak miatt semmi esetre komoly veszélyt nem látván, különösen oly nagy csapat emberre nézve, a megjelölt idõre csak négy fegyveres székely lett kirendelve, nem annyira biztonsági kiséretül, – melyre szükség nem volt – mint utmutatóul. Hanem a szászok látva, hogy csak 4 ember vára, semmiként nem akartak a veszélyesnek itélt Rikának fogni remegve álltak ott készebbek inkább visszafordulni mint a vélt veszélybe bele rohanni.

        A négy székely e mód nélküli gyávaságon felindulva, kopjanyéllel inditá meg a remegõ csapatot, ezen felbátoritó verset énekelve

Elõre dárdások,

Utána láncsások,

Ne féljetek szászok

………az anyátok!

        Átjutottak ekkor a szászok minden baj nélkül a Rikán, hanem vészesebb volt itten áthuzódásuk 1848-ban, midõn ismét nem sokkal nagyobb bátorságot tanusitottak, mint beköltözésük alkalmával. Ugyan is:

       Háromszéknek dicsõ önvédelmi harcza alkalmával, midõn ezen kis terület hõs népe Erdély teljes meghódolása után, egészen önerejére hagyatva bátran szállt szembe a zsarnokságnak gyõzelmes seregével, Heydte Erdõvidék felõl támadott 4000ret meghaladó rendes seregével, melyet 20–30,000 szász és oláh „landsturm” követett. A székely seregek másutt lévén elfoglalva, Heydtenak sükerült dec. 2-án Erdõvidéhez befészkelni magát s ott a hazának oly sok jeles fiat adott Pap õrnagyot és Botár századost elfogván a tisztes öreg õrnagyot békóba verve mezitláb kisértette Fogarasba. Mig õ e vandal gyõzelemnek Köpecz elégetésével csinált hivatalos világitást, az alatt szász és oláh szövetségei oly dulást és zsákmánylást vittek végbe, minõt a legvadabb korban török, tatár nem müvelt.

        Hanem csakhamar ütött a visszatorlás órája, mert Gál Sándor székely ezredes segédsergekkel érkezett, Heydte elakart vonulni, de a nyomában lévõ Gál a Rika alján utól érvén dec. 13-án csatára szoritá; Heydte gyalogsága csakhamar vissza nyomatott; ekkor lovassága robogott elõ, melylyel Gál lovas sereget nem tudott szembe állitani. Serge különben is tüzet nem próbált ujonczokból állván, ezek a lovasság rohamakor lefeküdtek; de alig lépék át a rohanó lovak e sort, hogy az embertelenül kinzott Pap õrnagy jeles fia, Pap Károly vezényszavára felemelkedett a fekvõ sereg, s oly sortüzet adott a Cheveaux-legerekre, hogy 80 nyergébõl kifordult, a többi pedig a már elhuzódott gyalogsággal eszeveszetten menekült a Rikába, maga Heydte is sisakját elvesztve, képébõl kikelve érkezett egy járatlan ösvényen Zsomborra.

        A rendes sereg elvonult, de hátra hagyta védtelenül a landsturmot, ezeknek aztán neki estek a székely nemzetõrök s csak hamar több száz hulla boritá a Rika tájait. Fõként a szászokat oly ijedség fogta el, hogy többen látatlanná akarván magokat tenni, a Rikát boritó õserdõk nagy fáinak oduiba ereszkedve le, ott pusztultak étlen el. Csontvázaik csak akkor kerültek napfényre, midõn az erdõt megvásárolt fülei három e fákat levágatta.

        De vándor eszméink ezen szétröpkedése után térjünk vissza a hegyestetõi várromokhoz, hol egy nagyszerü elragadó kilátás kinálkozik ritka élveivel. E kilátás bár megérdemelné a körvonalozást, ez uttal mellõzõm, azért mert az részben hasonlit a r. Tepejrõl feltáruló körlátványhoz. Hanem ha mellõzzük is a Hegyestetõ kilátását, de nem mellõzhetjük észlelését a közelében található némely nevezetes régiségeknek. Ezek közt legelõbb is Reka követelt sirjának.

        A hun hagyományok azt tartják, hogy Etelének elsõ neje Réka a hegyestetõi várban halt el. A hunok nem tudván hová temetni, a várhegyrõl egy szirt darabot hengeritettek le; – a hol az megállapodott, oda ástak sirt, melyre aztán a sziklát emlék jelül felálliták*Uj Magyar Muzeum 1853. évf. I. 175–176. lapjain. .

        Nem kutatom én itten ezen több iró által elfogadott történeti hagyomány értékét, hanem igen is, vizsgálatom tárgyává teszem azon sziklát, mely a Hegyestetõ északi aljában a Rika patak balpartján emelkedik, s melyrõl Kõvári leirása után azon általánosan elterjedt vélemény uralkodik, hogy a lenne Réka siremléke; vizsgálatom tárgyává teszem pedig fõleg azért, hogy a dolgok alapos meg nem vizsgálásából eredett tévhit helyre legyen igazitva. Mert a Réka sirjául jelölt szikla semmiesetre nem lehet a hegyrõl lehengeritett szirtdarab, mert e helyen áll az a földalakulásnak elsõ hajnala óta, lévén egy kicsúcsosodása a Rika alján elterülõ terjedelmes mészkõ-fekvetnek.*A Rika geologiai tekintetben igen érdekes, keleti alján az almási barlangtól leágazó kárpáti mészkõ-kõzet tör elõ, ennek eltüntével turquoise szinü trachyt-tuff lesz uralgóvá, mely egészen az alsó-rákosi szorosig nyulik le, hol diabasportyr, serpentin és fekete jáspissal érintkezik. A Rika tetején a Hargita trachyttömegének utolsó foszlányai mutatkoznak, mely alább a héviz-kõhalmi bazált fekvettel ütközik egybe. Ezen közetnek mélyen gyökerezõ kiemelkedése, melyet az alján folyó patak különitett el a hegy kiszökellõ elõfokától, Réka sirja elnevezést is csak az ujabb korban kapta, régen Tolvajkõnek nevezték, mivel az oda rejtõzködõ tolvajok gyakran rohanták meg onnan az utasokat.

        Nem lehetvén e szerént ez Réka sirja, én szorgalmatosan felkutattam a Rikát, de a valódit felfedeznem nem sükerült, mert egy másik szikla is, melyet a Szõrhegy oldalában mint ilyent mutattak, szintén természetes képzõdés, valamint azon elõtte lévõ három kisebb sziklacsúcs is, melyeket Attila három fia ásatott volna oda, ott jártuknak emlékezetére. És igy azt kell hinnem, hogy ha Réka sirja csakugyan a Hegyestetõ alatt volt, azt a gyakran áradozó szilaj patak nyomtalanul elmosta.

        Réka kétes sirjánál sokkal biztosabban nyomozhatjuk a Rikában a Kakas-barázdát, vagy is azon hatalmas töltést, melyet az alsó-rákosi szoros ismertetése alkalmával egészen a Somostetõ-ig követtünk. A Somostetõtõl a Somospatak völgyét átszelve felmegy a Hegyestetõvel egybefüggõ Kustalyra; honnan ismét leszáll a Rikapatak völgyébe, innen nagyon tisztán látszólag ujból felkap a Likatra, errõl Hagymáskõ-tetõre, honnan a Sugóhegyen Zoboron és GodránKõhátra és Erõsre emelkedik, honnan Lövéte, Oláhfalu és Zetelaka leirásánál tovább nyomoztunk. (hegyek) egyenes irányban áthaladva az almási barlang mellett lévõ magas meredek

        E töltés itt is, mint erdõs helyeken mindenütt, szikladarabokból és földbõl van csinálva, sáncza itt is nyugati oldalán van; de sehol az épebben fenn nem maradt mint éppen a Rikában, s sehol sem oly felötlõ, hogy az a várakkal némi egybeköttetésben volt, mint éppen a Rikában, hol könnyen felismerhetõ, miszerént az nemcsak az alsó-rákosi szoros három várát közelíté meg, hanem a Rikában lévõ másik három vár*E három vár, a kissé fennebb leirt hegyestetõi vár vagy Husztvára, a Karácsonfalvánál ismertetett Hagymásvára s a következõ szakaszban leirandó Kustalyvára. szintén e töltéstõl csekély távolságra volt elhelyezve, ugy hogy azok e töltésnek míntegy bástyáit alkoták.