XLIX. A Rika-tetõ.

        Kustaly vára; annak maradványai. Hozzákötött regék. Piritó, óriások tüzhelye. Országhatára vagy Fejedelemi meta. Ennek vonalába esõ várak. Az õs Székelyföld határa.

        A Székelyföldrõl egy alkalommal b. Eötvös azt mondá, hogy az ”Erdélynek fellegvára” és e mondattal történeti igazságot állapíta meg, mert a Magyarország véghatárán lakó, haza- és szabadságszeretettõl áthatott hõs székely nép minden idõben, ugy a mult- mint a közelmultban hûn teljesíté hivatását; bérczövezte területe bevehetetlen fellegvára volt a magyar hazának. A Székelyföld volt Pannonia Lakedemonja, melynek szorgalmas, kevéssel megelégedõ népe békében munkás, a harczban pedig hõs volt, és oly elõharczos, mely annyiszor fedezte véres keblével a hazának szent határait, a mennyiszer azok fenyegetve és megtámadva voltak.

        A hõs nemzet jelenleg rokon faj mellett lakván ennek támogatása, s erejének önérzetében Spárta fiaiként hazafias keblek phalanxából alkot védvonalt a haza határán; de volt idõ, midõn õ egyedül, rokontalanul, elszigetelten lakta e bérczes vidéket, volt idõ, midõn ellenséges népektõl körülözönölve élt négy és fél század folytán e hegyek között. E vészes korban a puszta hõsiesség nem volt elégséges arra, hogy a hazát, s azzal Áttila birtoklási jogát biztosan védhesse, s azért a székely büszke hegyormokra épített várlánczolattal gyûrûzte körül a féltve szeretett õshazát.

        E várak – midõn a magyarok megérkeztével ujból otthon érezhette magát a székely – feleslegessé válván, elhagyattak, s néma romokká omladoztak; de romjaikban is sokat mondó emlékei azok a homálylepte multnak. Azért az ily emlékszentesített romokat mindenütt szorgalmatosan kutattam, s ihlettõl áthatottan közelítém meg, mert azok mindenike egy-egy eltörlött kõbetûként tünt fel a székelynép történeti tábláinak elkopott márványlapjairól. Szorgalmasan kerestem e romokat, mert azokból kibetüzni véltem a mult nagyság és dicsõségnek feledésbe ment eseményeít.

        Szenvedélyes várkutatóvá lettem tehát, s mint ilyen csaknem ösztönszerûleg kitaláltam, hogy hol kellett egy-egy várlánczolati combinatiómat kiegészítõ várromnak lenni. Igy voltam a Rikával is. Én sejtettem, sõt majdnem bizonysággal tudtam hogy a Rikatetõn várnak kellett feküdni, mely a Rikán belüli vár-lánczolatot a Rikán kivüli várakkal láttani egybeköttetésbe hozta; s bár mindenki állitá, hogy a hegyestetõi várnál más a Rikában nincsen, én ebben megnyugodni nem tudtam, mert az – mivel a homoródmenti bágyi vár oda nem látszik – nem lehetett az összekötõ lánczszem; azért én, mint olyan önfejü székely góbé, társaimtól – kik engem kinevettek – megválva, elindultam a sejtett várrom keresésére.

        Behatoltam a tömkeleges Rikának félelmes rengetegeibe; átkutattam a Rikatetõ minden egyes csúcsait, s midõn sükertelen keresésemben kifáradva, s már-már reményt vesztve búsan telepedtem egy forrás mellé: a közel hegyoldalból furulyának széltõl elkapott mélabús hangjai érinték füleimet. E vigaszt lehelõ hangokat ég intésénél vélve arra irányzám lépteimet.

        Öreg pásztor ült egy sziklafokon; körülte nyugalomra ereszkedett elégülten kérõdzõ nyája. A kép, mely feltárult, és az erdõ által viszhangzott, a madaraktól kisért zene oly megragadóan költõi volt, hogy én a nyugalomnak ez ünnepélyét zavarni nem merén, s csak midõn a zene elhallgatott, közelitém meg a rengetegek e tisztes Apollóját. A szokásos köszöntések után, azonnal sejtett várromom után tudakolódtam.

        ”Tudom én Uram! – felelt õ készséggel – hol van a vár, melyet keres, mert az nem más mint Kustályvára, mely ahajt*Ahajt a székelynél amott, a hol, nem messze értelemben használtatik, ehejt pedig imitt, imhol értelemben, származásuk a helyt-, e helyt-re vihetõ vissza. van a Lapias tetején”.

        Örömemben össze vissza öleltem jó kedvü öregemet, ki kérésemnek engedve egész készséggel csatlakozott kalauzul hozzám.

        A Rika-tetõ északi lánczolatának legnagyobb csúcsa – az országútról is látszó – Heveder-hegyese*Ennek nyugati oldalából ered az oklándi patakba ömlõ Gaszlópatak. . Ezen hátúl van a Lapias-tetõ, melyet a délnek folyó*A Határpatak a vargyasi sóskútnál szakad a Rika patakába. Határpatak és a beleömlõ Gyepûbükk patakának, mély szakadásos forrásfejei karolnak körül. Ezen (hozzávetõleg) 3000 lábnyi magas önálló hegycsúcsnak tetõ-ormát koronázta Kustaly-vára*A Kustaly nevet sokan Custosból származtatják, valószinübb azonban, hogy az valamely õsnévnek megörökitése. , melynek még most is jelentékeny romjait féltékenyen fedik a csaknem áthatlan sûrûségû erdõk. E volt az általam sejtett, most pedig feltalálása által határtalan örömet okozott összekötõ vár*Mit én fáradságos kutatással fedeztem fel, azt Kõvári László kéziratom megorzásával egész kényelemmel beiktatta „Erdély régészeti emlékei” czimü munkájába: ezt tette Hagymásvárával is. mert innen ugy a bágyi, mint a rikaalji hegyestetõi várak jól látszanak. E volt e szerént azon közép erõd, mely Udvarhelyszék várlánczolatát az erdõvidéki és háromszéki várhálózattal kapcsolatba hozta, mely erõdrendszerem elméletének hiányzott lánczszemét kiegészité.

        Meg van tehát a várfolytonosság feltételének valódisága. Vegyük azért vizsgálat alá a feledékenység éjébõl kiemelt ez érdekes várromot.

        A mi e romoknál legelõbb felötlik, az egy négyszögidomú, 20 lépés oldalhoszszal biró közép zömtorony (centraldonjon), melynek két öl szélességü, forró mészszel épült falai annyira szilárdak, hogy több század viharjaival, s az elemek dulakodásával szemben ölnyi magasságban még most is fenn állanak. Hogy pedig ezen donjon eredetileg nagyon magas lehetett, azt falainak szokatlan vastagsága mellett azon hatalmas omladéktömeg is mutatja, mely ezen zömtorony körül felhalmozódott.

        Ezen középerõd oly mérvü volt, hogy azzal nagyszerüségben csak a Bálványos donjonja állja ki a versenyt, önmagában is könnyen védhetõ hatalmas erõd, melynek védképességét az azt körülölelõ védfalak is fokozták. E körfalak a donjont utánzólag négyszögidomban ölelték körül a nem nagy terjedelmû balliumot, ugy azonban, hogy szögletei köritve voltak, és azon szabálytalansággal, hogy a keleti oldalfal egészen a zömtorony közelében vonult el.

        Hogy pedig ezen 250 lépés kerülettel birt körfalak a zömtoronynyal öszhangzatosan rendkivüli vastagságuak voltak, azt három ölnél szélesebb gátonyukból itélhetni meg. Hogy régóta romba döltek, azt a vonalán felnõtt óriás tölgyfák jelölik, melyek több százados tenyészetükkel e várnak mintegy idõmérõjeként állanak ott.

        A védfalakat köröskörül széles mély sáncz övezi. Bejárata az észak-keleti szögleten volt, egy hatalmas kapubástya alatt, melynek egykori lételére az ott levõ nagy romhalomból következtethetünk. Az ezen bejárathoz vezetett mély út a Gyepübükk oldalán jó darabig követhetõ.

        Ennyi maradvány van ezen várból, melyet az ember oly szilárdan, oly tömören épitett, mintha örök idõkre szánta volna, s mégis meg kelle hajlania az idõ romboló hatalma elõtt, tanujeléül annak, hogy a legnagyszerübb emberi mû is szétromlik az idõvel való tusában; tanujeléül annak, hogy az egykor védelmet nyujtott védmû védtelenül omlik szét egy erõsebb elemmel való érintkezésnél. Feledett rom ma a hatalmas erõd s a természetes százados fákkal ültette be a védépitkezéseknek elhagyott fészkét.

        A titokszerü romnak titok boritja multját, – történelmi tudat helyett itt csak regék merülnek fel, melyeket azonban feljegyezni szükségesnek vélek.

        A rege szerint óriások épiték e várat, még azon korban, midõn viz boritotta az alanti völgyeket. A földnek akkori lakói óriások voltak. ezek vizmentes magas hegycsúcsokra épitett várakban tanyáztak. E vidéken három testvér óriás volt, kik nem akarván egymástól messze távozni, egyik a bágyi helyre, másik a Hegyestetõre, a harmadik pedig ide a Lapiástetõre épitett magának várat, s csolnakon jártak szomszédos váraikból egymásnak látogatására. Késõbb, midõn a vizek a Verestoronynál útat törve magoknak lefolytak, midõn a felszáradott völgyekben az ember s megjelent szántóeszközeivel, a kustalyvári óriás leánya lelépett a Homoród völgyébe, hol a szántókat ekéikkel, barmaikkal együtt kötényébe rakva, mint valami ritka bogarakat felvitte atyjához; de ez bölcs tanácscsal utasitá vissza rendeltetésük helyére stb. A vár közelében van egy Piritó nevü meredek oldal, melyet az óriások azért neveztek volna igy, mivel kimászás közben a fáradság miatt kipirultak.

        A Kakasbarázda innen alig 2000 lépés távolra vonul el. Ez a monda szerint a Kustalyvárát lakott óriásnak volt ösvénye. Közelében nehány száz négyszög öl kiterjedésü olyan terület van, hol fû, fa, egyáltalában semmi növény nem tenyészik, s hol télben a hó soha meg nem áll.*Ezen terület nehány éve meggyulván, hónapokig égett, mibõl azt lehet következtetni, hogy ott kõszén- vagy turfa-telep van. Ez a monda szerint az óriások tüzelõ helye volt.

        Öreg pásztorom által elmondott ezen regéket ha észleljük, azon czélzaton vonhatjuk, hogy e várat nagyon régen épitette valamely hatalmas harcznok, s kivonhatjuk azt, hogy a szomszéd bágyi és hegyestetõi várral egyidejüleg és azért épült, hogy a kettõ közötti egybeköttetést fenntartsa.

        Hagymásvára*Melyet Karácsonfalváról látogattunk meg. innen északi irányban fekszik, alig 2–3000 lépés távolra, és igy Kustalyvára láttani egybeköttetésbe, hanem középszemét képezte a várak egy melléklánczolatának, mely az alsó-rákosi határváraitól kezdõdve, északnak vonult, s melynek vonalán feltalálhatjuk Kustaly és Hagymás várát, fennebb Zobor és Merke követelt várait*A Merke és Zobor tetõ a Rikát az almási barlang közeli Erõssel egybekötõ hegylánczolatnak két legmagasabb csucsát alkotja. Hagyomány szerint e hegyen Álmos vezér két hires kapitányának, Merke és Zobornak volt vára, de ha voltak is itt várak, azok csak alkalmi erõdök lehettek, melyek nyomtalanul eltüntek. és a Homoród melletti Álmosvárát, melylyel odább Zéta, Firtos, Tartód, Rabsonné várai függtek egybe, s mely várak mind a Kakasbarázda közelébe esnek, mi azon gondolatot költé bennem, ha valjon ezen titokteljes töltés nem volt-e iránytöltése a rengeteg erdõségek közt szétszórt ezen õs váraknak.

        Ezen kedvezõ siker által koronázott kirándulásomban nem csak az oly sok tekintetben érdekes Kustalyvárát fedeztem fel, hanem találtam e mellett egy másik a Kakasbarázdához hasonló, két öl szélességü, egy öl magasságu, s nyugatról mély sánczczal szegélyezett töltést is, mely Országhatára és Fejedelmi-méta név alatt ismeretes a nép elõtt.

        Ezen töltés épen a Rikatetõn vonul el, az országútat azon a ponton vágva át, hol az Bardóczszék felé lejteni kezd, innen délirányban a Csalóbérczen átfut a zsombori erdõkre, onnan a rákosi Tepej felé. Észak irányban felkap a Boczkerekdomb tetejére, onnan leszáll a Gyertyánkút szögletéhez; honnan Gaszlókútbükkön, Hitványkútbérczen és Gyepübükknél Kustalyvárát megközelitve, átvonul Hagymásvárához, hol vonalát elvesztém, de mint mondják, az tovább is mindaddig folytatva van, mig az alább vonuló Kakasbarázdával össze nem olvad.

        Valamint a Kakasbarázda czéljával nem vagyunk tisztában, ugy ezen hasonszerkezetü töltés mivoltát is bajos megállapitani. Út semmi esetre nem lehetett, mert meredek hegyeken s lejtõkön torony irányban halad; hagyományok által megõrzött elnevezése (országhatára) lehetne némileg irányadó, a mennyíben azon sejtelemre jogosíthatna, hogy az a magyarok bejötte elõtti Székelyföldnek lehetett hatalmas végvárakra támaszkodott határvonala.

        Ha fennebb az alsó-rákosi szorost állitók Jornandes Taba szorosának, vagy is az õs Székelyföld erõditett nyugati határszorosai egyikének, akkor az ezen szoros váraival egybefüggésben lenni látszó töltés lehetne a határszélen elvonult védtöltés, mi mellett bizonyitna az is, hogy sáncza nyugati alján, tehát kivül vonul el.

        Mibõl azt kell következtetnünk, hogy a hatalmas védvárakkal elzárt Tabaszorostól az õs Székelyföld határául a könnyen védhetõ, s természetileg is erõs Rikatetõ volt felvéve, melyet az ide csoportosított három várra támaszkodott töltés eléggé fedezett. Innen aztán átcsapott a bágyi vár irányába Jornandes másik szorosához, a Bontaszoros-hoz, melyet a Galambfalva közeli várak fedeztek.

        Sejtelmek, puszta okoskodások ezek, de hát ellenvetésül lehet e más valamit felhozni? Hisz ezen épitkezések keletkezési kora a történelem határvonalán tul esvén, homályba vesz el, hol csak sejtelmek terén tapogatódzva bolyonghatunk, azonban a bizonyosságnak fénylõ napját nélkülözve a hagyományok gyenge holdfényénél homályosan látható tárgyakat mint nem létezõket megtagadjuk-e?

        Nem, ezt tennünk nem szabad, ássuk fel inkább a multnak begyepesedett földjét, s ültesünk oda annyi emlékvirágot, hintsük a régi dicsõségnek annyi termõ magvát, mennyit gondos ápolás, hazafias könnyek s ha kell, véröntözés mellett is felnövelhetünk. Ne tagadjuk meg multunknak sejtett, legtöbb esetben okadatolható nagyságát, hasznos munkásságát, dicsõséggel párult tetterejét, mûmaradványaiban nyilvánuló fejlettségét és hatalmát, mert a mult azon anyatörzs, melybe jelen és jövõ oltó ága helyezve van, s hogy ez gondos ápolással egykoron a szabadságnak terebélyes és népboldogságot érlelõ fájává fog fejlõdni: az hitem és meggyõzõdésem, mert mint Eötvös mondja:

Feltarthatlanul halad az emberiség azon

ösvényen, melyre multja vezette.”